Az ószlávok az 5. század végén jelentek meg a Kárpát-medencében. A Nagymorva Birodalom idején Cirill és Metód bizánci keresztény hittérítők alkották meg ószlovien irodalmi nyelvüket, amelyet II. Adorján pápa 867-ben Rómában - a héber, görög és latin mellett - a keresztény világ negyedik liturgikus nyelvének rangjára emelt.

A magyarországi szlovákok mai lakóhelyeire egykori elődeik a 150 éves török  uralmat követően kerültek. A történelmi Magyarország északi, túlnépesedett vármegyéiből húzódtak le a délebbi, elnéptelenedett, több földet és jobb megélhetést ígérő területekre. A szlovák jobbágyok levándorlásukkal megszabadulhattak a röghöz kötöttségtől, s új otthonukban biztosították szabad vallásgyakorlásukat is.

1670 - 1711 között főként szökött jobbágyok indultak el a töröktől visszafoglalt vidékekkel határos megyékből (Bars, Nyitra, Nógrád, Hont, Abaúj). Az északra fekvő megyékből (Trencsén, Árva, Liptó, Szepes) ezt a sávot mintegy hídfőállásként használták fel a további vándorláshoz. Ebben a szakaszban nyugaton Észak-Dunántúlon, az ország közepén és keleten, a nyelvhatáron lévő megyék déli, lakatlan helységeiben települtek le. (Sárisáp, Kesztölc, Piliscsév, Pilisszántó, Vanyarc, Acsa, Csővár, Óhuta).

1711-1740 között z

ajlott a földesúri és szervezett telepítések zöme. Vagy azok a földesurak hozták le jobbágyaikat északi birtokaikról, akiknek délen is voltak földjeik, vagy állami szervektől kapott engedély alapján, telepítési szervezők közreműködésével ment végbe a folyamat. Ebben a szakaszban a szlovákok első, önálló településeik és nyelvszigeteik egész sorát hozták létre. A Garamtól nyugatra fekvő térségből a Dunántúlra települtek (Pilisszentlászló, Öskü, Bánhida, Vértesszőlős, Bakonycsernye, Tardosbánya). A Nagyalföldre igyekvők számára a nagy áteresztő kaput Nógrád megye jelentette a Duna-Tisza köze felé (Bénye, Alberti, Csömör, Kiskőrös) és a délkelet-alföldi régióba (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény). Ebben a szakaszban jött létre az első bükki üveghuta település is (Óhuta-Bükkszentlászló).

A harmadik telepítési szakaszban főleg a mai szerbiai bácskai, bánáti lakatlan területeket népesítették be a szlovákok. A Nagyalföldön ekkor főként másodlagos telepítésekről, továbbvándorlásról beszélhetünk. A békéscsabai szlovákok 1746-ban Tótkomlóst, 1747-ben Apatelket (Mocrea), a békéscsabai, szarvasi, tótkomlósi szlovákok 1754-ben Nyíregyházát telepítették be. Ekkor létesültek a Mátra és a Bükk újabb hutás falvai is.

A II. világháborút követő csehszlovák-magyar lakosságcsere során mintegy 73 000 magyarországi szlovák települt Szlovákiába. Az áttelepülés után a Magyarországon maradt szlovákság nem csupán létszámában fogyatkozott meg. Felbomlottak azok a több száz éves hagyományokra visszatekintő, etnikailag viszonylag zárt közösségek, amelyek a magyarországi szlovákság nyelvének, kultúrájának hordozói voltak. A veszteség hosszú távú káros hatása mindmáig érvényesül.

A következmények felszámolása a ma működő magyarországi szlovák kisebbségi önkormányzati rendszer, civil szféra és oktatási-kulturális hálózat legfőbb feladata. A Magyar Köztársaság területén élő szlovákságra jellemző az erőteljes szórványhelyzet, a kettős identitás és az érzelmi, kulturális kötődés Magyarországhoz.