Természetfeletti lények, jelenségek

Szellemek, kísértetek

Egy kísértet egy halott személy  állítólagos megnyilvánulása. Az általános elképzelés szerint a kísértet az elhunyt személy testetlen szelleme vagy lelke, ami a Földön marad a halál után. Némely hagyomány szerint a kísértet csak az illető személyiségének maradványa és nincs közvetlen kapcsolatban szellemmel vagy lélekkel. A világ valamennyi kultúrája hordoz kísértetekről szóló történeteket, de különböznek az elképzeléseik arról, hogy pontosan mik is ők és hogy mennyiben valóságosak vagy csak a képzelet szülöttei. Olyan lények, melyek normális emberként élve élősködnek a még nem elhunyt emberek között
A kísértetek mérete és alakja megegyezik az élőlényekével, de "ezüstös", "homályos", "félig átlátszó", vagy "füstszerű". A parapszichológia az "anyagot", amiből a kísértetek vannak, "ektoplazmának" hívja. A kísérteteknek nincsen anyagi testük, mint az eleven embereknek, ehelyett asztráltestük van. Gyakran nem teszik magukat láthatóvá, hanem más módon érzékeltetik a jelenlétüket, mint például tárgyak mozgatása, hangok kiadása stb., amelyekre állítólag nincsen természetes magyarázat.

 

Úgy tartják, azok a halottak kísértenek szellem formájában, akiknek a lelke valamilyen befejezetlen ügy miatt ragadt a Földön.
A világ minden kultúrájában találni kísértetekkel kapcsolatos történeteket: valamikor ezeknek a túlvilági lényeknek tulajdonítottak sok olyan eseményt, melyre nem találtak ésszerű magyarázatot.

Az angliai Thornton Heat szelleme

 

Az 1970-es években egy, az angliai Thornton Heath-en élő család egyik éjjel arra ébredt, hogy a rádió bekapcsolódott, és beállította magát egy idegen nyelvű állomásra.

A következő négy évben szinte naponta tapasztaltak valamilyen megmagyarázhatatlan jelenséget. Egy lámpabúra rendszeresen a földre esett, anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna. A bejárati ajtó kitárult, a lámpák kigyulladtak. A karácsonyfa rázkódni kezdett, és a rajta lévő díszek egyike a jóval távolabb álló családfő felé repült. Olyan erővel csapódott a homlokának, hogy a férfi egy karosszékbe rogyott. Egy alkalommal ismeretlen eredetű lábnyomokat találtak a hálószobában, egy éjszaka pedig a házaspár fia arra ébredt, hogy egy régies öltözéket viselő alak fenyegetően méregeti őt.


A poltergeist-jelenségek sorozatának egy médium vetett véget. Elmondta, hogy a ház egykori tulajdonosa, egy régen halott farmer, bizonyos Chatterton lelke járt vissza, aki az ott élőket egyszerű birtokháborítóknak tekintette. És ami a legmeglepőbb: némi utánajárással sikerült kideríteni, hogy a ház valóban egy Chatterton nevű emberé volt a 19. század közepén.

 


A vámpír

 

Maga a vámpír (upier, upyr; vukodalak-brucola; morturi masticantes) szó (szláv eredetű; jelentése vérivó) viszonylag rövid múltra vezethető vissza, azonban évezredekre visszamenőleg szerepel majdnem minden kultúrában olyan tevékenység, amit ma a vámpír fogalomkörrel azonosíthatunk. Egyiptomban voltak vérivó istenek és istennők, szörnyek, akik embervéren éltek, és emberi áldozatokat követeltek meg. Az ókori Görögök is ismertek ilyen emberszerű démonokat, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett; ugyanígy nevezték őket lamia vagy brukolakhosz néven is. Az ajtón kopogtató vámpír hiedelme is tőlük ered a mítosz szerint, ezért szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitottak ajtót.


A vámpírizmusnak az eredete egészen régi korokra nyúlik vissza, pontos információk nincsenek sem hozzávetőleges időpontról, sem forráskultúráról. Konkrétan a vámpír szó, és a hozzá kapcsolódó hiedelemvilág csak legfeljebb a középkorig nyúlik vissza. Korábbi formáit másként nevezték. Nincs egyetlen körülhatárolható eredet, bár sokat kutatják megszállottan több száz éve. Azt viszont tudjuk, hogy 1732-től vizsgálják orvosi és tudományos szempontból is a kérdést. 1755-től be is tiltják a vámpírizmussal kapcsolatos mindennemű dolgot, és 1786-ban porolják le hivatalosan a témát. Korábban vérivóknak, vérivó vagy emberevő démonoknak, szellemeknek, boszorkányoknak, lidérceknek, stb. nevezték őket. Formájuk besorolástól tekintve lehetett többféle is, és alakváltoztató képességük is bonyolítja a dolgot

 

Káin, az első vámpír

 

A legendák szerint Káinból, az első gyilkosból lett a legelső vámpír. A Biblia szerint Éva két gyermeket szült Ádámnak: Káint és Ábelt. Mikor Káin és Ábel áldozatot mutatott be Istennek az Úr Ábel áldozatát örömmel fogadta, Káinét viszont nem. Káin ezért megölte testvérét, s e bűnért Isten száműzte őt. Három angyal kereste fel Káint száműzetésében, s elmondták neki, hogy csupán kérnie kell Istent, hogy bocsásson meg neki és száműzetése véget ér. Ő ezt háromszor utasította vissza, s ezért Isten megátkozta, így ő lett az első vámpír, minden vámpírok atyja.

 

Farkasember

A farkasember vagy vérfarkas olyan ember, akit egy átok farkassá változtatott. Ilyenkor emberi mivoltából kivetkőzve viselkedik. A farkasember legendája az emberiség egyik legősibb és legismertebb mítosza. A farkasemberekről szóló, alakváltó történeteket megtaláljuk mindenhol, ahol a világon írott történelem létezik. Elemeiben a samanizmusra megy vissza. Olyan területeken is találkozni párhuzamaival, ahol nem élnek farkasok (Brazíliában jaguárember, Japánban rókaember).
Az európai folklór szerint a vérfarkasok megkülönböztető jegyeket viselnek magukon emberi alakjukban is : ilyenek például az összenőtt szemöldök, a hegyes körmök, az imbolygó járás. Az egyik alapvető módszer hogy megállapítsák egy emberről hogy vérfarkas, hogy vágást ejtenek a testén, és a seb belsejében szőr látszódik. Egy orosz babona szerint a vérfarkasoknak emberi alakjukban sörte nő a nyelvük alatt. A vérfarkasok állati formájának megjelenése különféle hagyományokban eltérő, jellemzően nem különbözik az átlagos farkastól, bár a legtöbb monda szerint nincsen farkuk, és emberi szemekkel és hanggal bírnak. Visszatérve emberi alakjukba, gyenge, visszahúzódó, lelki fájdalomtól gyötört emberként dokumentálták. Sok vérfarkasról szóló írás a történelem folyamán, olyan embernek írta le őket, akik melankólikusak, krónikus depressziótól szenvednek, és keserűek az általuk elkövetett bűnök miatt. Az általánosan elterjedt nézet a középkori Európában az volt hogy a vérfarkasok előszeretettel falták fel a frissen eltemetett holttesteket. Ez a nézet széles körben dokumentált, például a 19.századi Annales Medico-psychologiques kötetben is. A skandináv hagyományok szerint a vérfarkasok jellemzően öregasszonyok, méregtől csöpögő karmokkal, és bénító pillantással. A szerb mondák vulkodlakjai évente összegyűlnek egy téli éjszakán, ahol közösen egy rituálé keretésben leveti farkasbundájukat és a fákra akasztják, majd kölcsönösen elégetik egymás bundáját, ezzel szabadítva meg társukat az átoktól. A haiti mondák szerinti jé-rouge-ok az éjszaka közepén felriasztják a gyermekes anyákat és elkérik gyermeküket, melyre a félig kába nők néha igent mondanak. ....


Hannover, Németország - A többnyire csupán hollywoodi filmekből megismert farkasember legendák nem száz százalékosan a képzelet szülöttei. – Legalábbis ezt állítja Harry Brenann, aki Koszovóban szolgált az SFOR kötelékében, és aki hazatértekor megdöbbentő tartalmú könyvet adott ki az általa személyesen átélt eseményekről.

 

A katonatiszt a parancsnoksága alá tartozó alakulattal éppen átrobogóban volt egy, a hegyek között megbújó, a térképeken fel sem tüntetett településen, amikor arra lettek figyelmesek, hogy néhány helybéli egy megkötözött fiatalembert vonszol maga után, a többi lakos pedig átkokat szórva rugdosta, köpdöste a szerencsétlent. A békefenntartók természetesen közbeavatkoztak és véget vetettek az egyébként minden bizonnyal bekövetkezendő lincselésnek.

A meggyötört fiatalember – Brenann első feltevésével ellentétben – nem szerb katona volt, hanem egy szintén helybéli, akinek már az egész családját kiirtották a falusiak. Zorian egyetlen szót sem volt hajlandó mondani, ám a sebtében felállított táborba érkeztek olyan emberek, akik jóval bőbeszédűbbek voltak nála, így Brenann megismerhetett egy hihetetlen és félelmetes történetet.

 

A falubeliek szerint Zorian egy egész farkasember család utolsó sarja volt, akit mint ördögi teremtményt mindenképpen el kellett volna pusztítaniuk, mivel rettegésben tartotta a környéken élőket. A katonatiszt persze ostobaságnak titulálta a hallottakat.

A történet szerint Zorian családja volt az utolsó, amely egy már régen letűnt faj képviselőinek mondhatta magát. Farkasemberek voltak, ám ez a meghatározás egyáltalán nem úgy értendő, mint ahogyan azt a filmekben bemutatják. Ezek a valóban létező lények ugyanis nem oly gyorsan változtak át, mint a mozivászonról megismert társaik, és korántsem csupán az emberhús volt az, amely csillapíthatta éhségüket. 
Természetesen kinevettük azokat, akik ezzel a sztorival kerestek fel minket – írja Brenann a könyvében. – És egészen addig nevettünk is, amíg be nem következett az első holdtölte. Ekkor ugyanis Zorian befelé forduló, szótlan, komor viselkedése egy csapásra megváltozott. Jól láthatóan óriási fájdalmak gyötörték, kínjában a földön vergődött és olyan hangokat adott ki, mint amilyeneket embertől még soha nem hallottam. Természetesen azonnal folyamatos megfigyelés alá helyeztem a fiút, ám a doki csupán széttárta a kezeit és kijelentette, hogy nem tudja mi történik a sráccal. A szenvedés hangjai napokig betöltötték az egész tábort. Aztán a doki azzal keresett fel, hogy magam nézzem meg, mi történik Zoriannal. A fiú a fogait hullatta, a bőre pedig úgy hámlott, mintha csak egy kígyó lenne, amelyik vedlik. Az arca is változóban volt. Mintha az egész csontszerkezete átalakult volna. Pofacsontja kiszélesedett, a homloka pedig szinte teljes egészében eltűnt. Szemei körül valamiféle kinövés keletkezett, melynek következtében Zorian valóban úgy nézett ki, mint egy vadállat Próbáltunk vele kommunikálni, de a fiú csak nézett ránk a tűzpiros szemeivel és úgy morgott, mintha valóban farkas lenne. Néha még az ínyét is felhúzta, így megpillanthattam a növekvőfélben levő agyarait. Hátborzongató volt. Néhány nap elteltével Zorian teljesen átalakult, jószerével minden emberi formáját elvesztette. Testét sűrű szőrzet borította, félelmetes tépőfogai immár teljesen kifejlődtek. Az egész folyamat egy hétig tartott. A fogoly szinte őrjöngött a ketrecében és hiába próbálkoztunk a legerősebb nyugtatókkal, semmiféle hatást nem értünk el velük. A felkínált, megfőzött ételhez hozzá sem nyúlt, de amikor az egyik katona mintegy próbaképpen egy csirkét dobott a ketrecbe, az a valami azonnal rávetette magát, darabokra szaggatta, és jóízűen elfogyasztotta. Néha megpróbált kiszabadulni, ám a ketrec ellenállóbbnak bizonyult a lény testi erejénél. Az egész nem tartott tovább négy napnál. Akkor aztán ismét fájdalomsikolyok és a visszaalakulás rémséges velejárói voltak azok, amelyek következtében egy hét elteltével ismét a meggyötört Zorian ült a farkasember ketrecében.


Kereső

 

 

 

 

Belépés
0.023 mp