Shakespeare idézetek

 

 

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet.

Ajka, melyet a szerelem
Formált, azt súgta: "Gyűlölöm!"
S imádtam én, reménytelen (...)
"Gyűlölöm" - ily szót odavet,
Majd így vált meg: "Nem kegyedet!"

Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
Az őrület növő izgalma ráz;
Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;

Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
Te, éjsötét, te, pokol fekete.

Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,
ne ha már végzett ezer törpe bánat;
de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,
a legkeserűbb ízt, mely éri számat;
és semmi lesz a gond, ha rám pereg,
ahhoz képest, hogy elveszítelek.

Kioszthatatlan részed, egy veled,
Jobb részednél is jobb részed vagyok.
Ó, ne szakítsd el tőlem így magad!
Mert tudd meg, édesem, egy csepp vizet
Könnyebb háborgó tóba ejtened,
S onnan kivenned tisztán, csökkenés
S növekedés nélkül, mint tőlem magad
Elvenned és nem vinned engem is.

A világban úgy bolyongok, mint a vízcsepp,
Mely más cseppet kutat a tengeren,
Beleesik, hogy társát megtalálja,
S keres, amíg maga is elvegyül.

A természetben nincs rút, csak a jellem;
De bármilyen szép: rút, aki galád.
Az erény - szép; míg, a szépség, ha olcsó
Jellem köntöse: csak festett koporsó.

Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben
Fejem fölött nekem oly glóriás vagy,
Akár a mennyek szárnyas hírnöke,
A visszatorpanó, döbbent halandók
Fehéren-égre-ámuló szemének,
Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn,
A lég hullámain és elvitorláz.

- Egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.
- Ez álmok épen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.

A képzelődés oly játékot űz,
Hogy ha örömre gyullad a kebel,
Megtestesíti ez öröm okát;
Vagy képzeletben, éjjel megijedve,
Mily könnyen lesz egy-egy bokorbul medve

Szivem sziveddel, mondom, olyan egy,
Hogy már a kettő nem két-számba megy:
Egy eskü lánca fűzi kebelünk:
Két kebel, egy hit: összes lételünk.

e vagy szememben az egész világ:
Ki mondaná hát, hogy magam vagyok,
Midőn egész világ néz itt reám?

Vagy, ha rokonszenv fűzte a frigyet,
Halál, betegség, harc rohanta meg,
S percig-valóvá tette, mint a hang,
Mint árny, tűnővé; mint álom, röviddé!
S mint villám fénye kormos éjszakán,
Mely pillanatra földet és eget
Föltár, de míg ezt mondanók, nini!
Már a sötétség torka nyelte be.
Ily gyorsan elvész minden, ami fény.

Mily vad a gyűlölet - s a szerelem!
Vad szerelem! Szerelmes gyűlölet!
Ó, semmiből fogantatott valóság!
Ó, terhes semmi! Ó, komor bohóság!
Ó, szépségek förtelmes káosza!
Ólmos pehely, fagyos láng, tiszta füst,
Virrasztó álom, sorvasztó öröm:
Ilyen szerelmem! - s épp ezt gyűlölöm!

Itten tanyázom mindörökre majd,
S lerázom a bal csillagok igáját
Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor!
Öleld utolszor, kar! s te száj - lehellet
Kapuja - ez igaz csókkal pecsételd
Örök alkum az uzsorás Halállal.

De megtanultam s áll a lecke: méreg
A gyógyszer is szépséged betegének.

Féltékenységtől őrizkedj, uram!
A zöldszemű szörny koncán kéjeleg,
Csámcsogva fal föl! Ó, még boldog az,
Ki megcsalatva nem szeret tovább,
De poklot jár, ki kétkedik, rajong,
Gyanakszik - és halálosan szeret.

Szent őrületben a költő szeme
Földről az égre, égből földre villan,
S mig ismeretlen dolgok vázait
Megtestesíti képzeletje, tolla
A légi semmit állandó alakkal,
Lakhellyel és névvel ruházza fel.

Nem élhetem meg az új híreket;
De íme, jóslok; Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt,
Mi okozá. A többi, néma csend.

Mi sajátunk, méltón nem becsüljük
Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük
Tódítjuk értékét és megtalálunk
Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,
Míg a miénk volt.

Be furcsa, hogy az ember látja, milyen kacagnivaló bolond más, mikor szerelmes, mégis egyszer aztán kikacagtatja saját magát is, amikor szerelembe esik ő is. (...) Megesküdni ugyan nem mernék rá, hogy a szerelem osztrigává nem bűbájol engem is, de arra aztán megesküszöm, hogy amíg osztrigává nem változtam, ilyen bolond nem leszek.

Oh! kedvesem, hol s merre jársz már?
Oh! jöszte, hallgass: híved itt vár,
Mély s magas hangon dalol.
Ne kóborolj, szép ledérke:
Szeretőké a nap vége,
Okos ember tudja jól.

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig.

Nem örök e világ; az sem csoda,
Ha sorsunkkal a szeretet oda:
Mert hogy melyik vezérli, vitapont:
Szerelem-é e sorsot, vagy viszont?

 

Kereső

 

 

 

 

Belépés
0.026 mp