Digian

                           TISZTA SZÍVBŐL
Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Se egy karcolás, se egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ífjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dícsérgette önmagát.

Egyszercsak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:

- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ífjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszodtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótólták, csak a fájó seb látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.

- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.
Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet miliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.
A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

(Ismeretlen szerző)

                                   Müller Péter: Indián mese

Nem kis feladatra vállalkozol, ha a saját lelkeddel barátságot akarsz kötni. Ha az egód és a magasabb Én-tudatod között szeretet-viszonyt akarsz kialakítani. Vagy ahogy manapság mondják: ha önmagadat meg akarod szeretni. Hasonlít ez a vadló befogásához és megszelídítéséhez, melyről gyönyörű vallomást olvastam az észak-amerikai prériindiánoktól. A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni.
Nem akarnak.
Nagyon nem akarnak.
Rettegnek tőle. Menekülnek előle.
Meg kell tanítani őket - így mondják - a "jót akarni."
Az indiánok - akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukát - azt mondják, hogy nem "betörni" kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk.
Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez.
A szeretetnek pedig - így mondják az indiánok - kétféle ereje van.
Az egyik az Erély. (Szigort is írhatnék, de a magyar "erő"-ből képzett "erély" jobb szó.)
A másik a Gyengédség.
Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a vele való kapcsolata harmonikus lesz.
Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. "Lónyelven" beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó…
A gondolat a lényeg nem a szó.
"Hó… hóóóó… hóóó…"
Ez lefordíthatatlan. De a ló érti.
Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza.
Ez a szeretet az Erély nyelvén. "Te döntesz, nem én!" - üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked.

Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze.

A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. Elomló. Gyenge.

Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik - amit nem ismerünk - az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.
Innen kezdve már nem kell pányva - a ló az ember kezében van.
Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait - vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló.

"Nem bánthatsz, mert szeretlek!" - üzeni ilyenkor az emberi tenyér.
Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan… egészen lassan följebb-följebb kúszik.
Végül elfoglalja helyét a ló hátán.
Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: "ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!".
Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.
Ha csak az Erély működik - így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad.
Rabszolga ló lesz belőle.
Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény.
Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép.
Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad.
Önfejű és fékezhetetlen.
Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal.
Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a Szigor ereje, az azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán.
Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni.
És ezt a ló nem csak "érzi", tudja is.
A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi - mondják az indiánok.
Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele.
Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá, és én is éppúgy érzem az érzését, és ismerem a gondolatát, mint ő az enyémet.
A megszelídített ló és a bölcs indián barátsága szép példája minden nevelésnek és önnevelésnek.
Ha látod magad előtt a képet: a nemes arcú, nyílt tekintetű indiánt, amint pompás, istenkirályi tolldíszében ül barátjának és leghűségesebb társának a nyergében, akinek minden vad és nyers szeszélyét ismeri, s tud vele bánni, máris képet kaptál arról, mit értek én ezalatt a fogalom alatt, hogy önmagunkat megszeretni - vagy ami ugyanaz: mit értek azalatt, hogy öntudatos ember.
Ritka manapság.
Olyan valakit jelent, aki saját lelkével egységben él.
És nem a hangulatai rángatják, nem a szenvedélyei, nem a szomorúsága, félelme, szorongása, idegessége, nyugtalansága - mert ura a saját lelkének.
Ura a lelkiállapotainak. Ura önmagának. Ez nem elfojtást jelent, hanem szeretetet.
Láttam ilyen embert - csodálatos!
Két dolog sugárzik belőle: az egyik az erő.
A másik: a derű.
A kettő összefügg.

                          Szatori, avagy Te mikor ébredsz fel?

Főhősünk felébredt, és nyújtózkodott egy nagyot. Úgy érezte, sikerült szintetizálnia egész eddigi életét és tanulmányait. Így aztán elhatározta, MA ÉLNI FOG.

Nem, ez így nem jó, hiszen jövő idő: MA ÉL!

Élvezni akar minden percet, és semmit sem akar, csak ÉLNI. A gondolat hatalmas energiával árasztotta el. Felöltözött, és elindult otthonról. Vidám volt és mosolygott, mert tudta a TITKOK TITKÁT. Tudta, kapott egy lehetőséget, amit úgy hívnak: ÉLET, és elhatározta ÉLNI FOG A LEHETŐSÉGGEL.

Kimondhatatlan, eufórikus érzéssel ment az utcán, és nem sajnálta az elvesztegetettnek hitt éveit, hisz tudta: CSAK MA VAN. Megvilágosodott. Ő az, akit a buddhisták úgy hívnak: Tathagata, azaz a Túljutott.

Ment, és mosolygott mindenre és mindenkire. Szinte az egész világot képes lett volna magához szorítani.

Amikor a morcos képű ellenőrnek átnyújtotta bérletét - persze mosolyogva -, kezdődött a baj. Az ellenőr ugyanis azt hitte, hogy hősünk őt tartja mulatságosnak. Arra meg aztán igazán bepipult, amikor azt mondta neki, hogy minek idegeskedik annyit, inkább ÉLJEN.

Az ellenőr hozzávágta a bérletét, és még morcosabban ment tovább.

– Minek engedik ki az őrülteket a diliházból? – motyogta az orra alatt, és máris kérte a következő utas jegyét.

Persze annak meg nem volt jegye, de nem is az ellenőr izgatta, hanem az, hogy ezért valaki őt megmosolyogja.

– Mit röhög? – kérdezte hősünket. – Könnyű magának, van munkája meg pénze, így nem kell potyáznia, de én itt vagyok munka nélkül, a feleségem elhagyott, maga meg röhög az egészen.

– Nem, nem nevetek ki senkit – magyarázkodott a Megvilágosodott – csupán a helyzet a nevetséges. Az, hogy az emberek olyan tragikusan fognak föl mindent! Ahelyett hogy ÉLNÉNEK.

– Adok én neked élni, az anyád úristenit! – üvöltötte a potyautas. – Gondolod, hogy szeretek szenvedni, hogy nekem ez így jó?

– Hát persze! – mondta a Megvilágosodott. – Különben nem csinálná.

– Na megállj csak, te nagyokos! – mondta ismét a potyautas, és a kialakult lincshangulat neki kedvezett.

Ütötték-verték a Megvilágosodottat. Rugdosták a még véres arccal is mosolyogni tudót. A temetésére senki nem ment el. Azt mondják, mosolyogva fogadta a rémült arcú Halált. Sírkövén csak ennyi állt: ÉLT 40 évet, ebből 1 NAPOT.

( részlet a Szatori avagy igaz mesék Mindenkinek c. könyvből )