Digian

Visszafojtott suttogás és halk sírás – hallani véltem minden lepottyanó kis könnycsepped és hidd el, legszívesebben én töröltem volna le őket. Ha tehettem volna, akkor a karjaidban szenderültem volna barátságos, gyermeteg álomba, amit az anyai hang rejtelmes szépsége idéz elő – tudom, hogy a hangod mindig megnyugtatott volna és te lettél volna a legszebb és legjobb anyuka a Földön, de sajnos neked ez nem adatott meg. A Sors már csak ilyen kegyetlen: elvesz attól, akinek nincs és aki szeretne; s ad annak, aki gyűlöl és nem akar.

Hontalan, eleresztett, s soha el nem feledett gyermeklélek vagyok, valahol az éterben visszhangzó hanggal, készen arra, hogy elmeséljem a történeteim azoknak, akik hallanak és akik értenek, akik nem utasítanak el, akik befogadnak, akik hisznek még az Igazságban és a Szeretetben. Gyűlölet és szeretet: a két érzés kéz a kézben jár egymással, s olyannyira összenőttek, mintha csak két ikerről beszélnénk – mintha csak két nővér történetét mesélném el.

Két anyaméh fogadott egykor magába, két nő szíve alatt kezdett dobbanni az én szívem is, egyszerre, egy hangként – majd két nő vállalt felelősséget irántam. Az ő történetüket mesélem el, ami keresztezte az én utam, ami néma sikolyokhoz és soha el nem könnyezett könnyekhez vezetett. A csillagok alatt születtem és látta meg lelkem a nap első sugarait, tompán visszaverődve a csillámló tó nesztelen tükréről, ami olyan sima volt, mint egy fiatal szűz hamvas bőre. A lélek mindig mindent tud – halkan rejtőzik meg az emberi test bizonyos pontjain, s a halál után csupán huszonegy gramm marad hátra – huszonegy grammnyi fehér füst távozik az ég felé, ahonnan adták. A lélek fehér – tudni szeretnéd, miért? Mert olyan, mint a felhők: örökké változó és pehelykönnyű, mégis mindent lát, mindig ott van mindenütt. A lélek amilyen csekély, olyan bonyolult, olyan összetett – sokan hiszitek azt, hogy a lélek akkor kezd nőni, mikor a gyermek megszületett, mikor elkezd cseperedni és értelemre ébred. Az értelem nem egyenlő a lélekkel – lelket a fogantatás pillanatában kapunk és a lélekben ott van minden, amit az ember és az Isten csak tudhat: az összes ősi titok, okkult szépség ott rejtőzik a lelkünk legmélyén, csak korlátozva van a szabadsága.

Azt hiszed, nem emlékszünk semmire? Pedig mindenre emlékszünk: arra a percre, mikor sejtekké álltunk össze, arra a pillanatra, mikor megpillantottuk a kórház kékes fényeit és az első becéző szóra, simító, negédes csókra: mindenre. Minden ott dobban a lelkünk mélyén – s a zavaros felszín alatt ott sejlik egy biztos alj, amit senki sem érhet el, csak a halál után. A halál után megvilágosodunk, a halál után értelmet nyerünk – mondd, miért hitted azt, hogy nem fogok rád emlékezni?

Elhalt sikoly, szipogás, a test remegése, amint zokogás rázza. A szobában semmi mást nem lehet érezni, csak egy lélek lebegését, miközben láthatatlan társa után kap, hogy keres és kutat, elszántan, kétségbeesve. A karjaid között feküdtem – kilenc hónapnyi összefonódott testbeszéd után most hallhatom igazi hangod, most láthatom az arcod, érezhetem a bőrömön a bőröd. Te is így voltál ezzel, anyukám. Ringattál a karjaidban, de én már csak felülről figyelhettem magunkat, amint könnyes tekintettel figyeled apró kisbabád arcát és simogatod élettelen, kihűlt kis kezeit, anyukám. Bocsáss meg, ne haragudj, hogy csak egy pillanat adatott meg nekünk a Csodából, hogy csak ennyire élhettük meg a közös Életünket. Anyukám, ne sírj, kérlek. Ha tehetném, fejem az öledbe hajtanám és lecsókolnék minden könnycseppet drága arcodról, megtörölném a bőröd és mosolyt csalnék az arcodra, hogy ne kelljen látnom ezt a mély fájdalmat. Anyukám, csak egyszer mosolyogj rám.

Lelked hangtalanul fogta meg az enyém, s mintha csak megérzett volna ebből valamit a tudatod, feltekintettél a mennyezetre, egyik kezed is az égbolt felé nyújtottad – ősi mozdulatot utánoztál le: az Ég egyenlő Istennel, nevét a derengő lámpák fényébe kiáltottad és eleresztetted a kínt, ami belül emésztett.

Oly nagyon vártál már rám, annyira szerettél volna – tudom, anyukám, hogy mennyire szerettél. Hiszen még nem is ismertél, de az első pillanattól kezdve apával olyan gondosan öleltetek magatokhoz, mintha már ott lennék. Engem vártatok, az érkezésem terveztétek és ki is festettetek, hogy minden kész legyen, mire jövök. Vettél nekem új pólyákat és kiságyat, amit a te ágyad mellé helyeztetek, hogy mindig a közeledben lehessek, s ha valamitől megijedek, akkor szívhang válaszoljon szívszóval a szívnek, akkor apró dobbanást az erős nyugtasson meg, akkor a lélek fonja körbe selyempuha-szellemkezeivel a kis lelket. Anyukám…

Minden érintés a hasadon, minden halk becéző szó a mindennapokban – úgy vártalak téged, anyukám. És eljött a pillanat, tudtuk mind a ketten, hogy pár óra múlva már egymás mellett feküdhetünk, tudtuk, hogy hamarosan egymást ölelve aludhatunk fizikai valónkban, s nem csak egy embrió leszek már, hanem a te kis Annád, ugye, anyukám? Tudtad, ahogy én is tudtam. Tekintetem a bolyhos kis felhőre függesztem, aki még lemosolyog rám, mintegy intve Isten újabb teremtményének, aki a halál kapujában megvilágosodott, s elérte a magasabb szintet. Az ilyeneket itt már megismerik, az ilyenekről itt már tudják, hogy mi történt – és itt, ezen a helyen már mi is tudjuk, hogy mi történt. Már mi is emlékszünk minden emlékünkre, látjuk az összes életünk és érezzük az összes fájdalmat, amik csak megsebezték valaha a lelkünk, de lüktet minden boldogság is, ami kacajra húzta a szánk, vagy csak néma mosolyt csent ajkunk szélére és dobogtatta meg huszonegy grammnyi lelkünket.
Nemrég történt, hogy megint megszülettem – s mindössze öt perccel a születés után már csak egy kihűlt, elernyedt testet szorongathat a kétségbeesett asszony, aki még mindig nem tudja felfogni, hogy neki nem lesz kis Annája, hogy tovább kell élnie a kis Anna nélkül, akit kihordott, becézett, gondolatban már ölelt – hogy nincs kis Anna, akit pár pillanattal ez előtt adtak a kezébe.

Kérlek, bocsáss meg, anyukám, édes kis anyukám… Talán találkozhatunk majd máskor, máshol, máshogyan. Ne sírj, édes angyalom, csak mosolyogj a felhőkre, amik változnak – és találd meg a békéd.

A nő, akinek én az Annája lettem volna, hüppögve adta vissza a gyermek élettelen testét az ápolónak – az én testem volt egykor, ma már csak egy test, azonban az asszonynak az egyetlen kézzelfogható, materiális tény, ami megmaradt Annát jelentette. Kimerülten dőlt vissza a fehér, patyolat tiszta ágyneműbe, ami az izzadságtól csillogott. Fehér, kipirult arcán zavar és fájdalom volt látható, fekete, göndör haja nedvesen tapadt a homlokára és a vállára; a kezei remegtek, a lelke messzire hajózott, hogy az éterben összeölelkezzen gyermeke lelkével. Nem tudta és nem értette, miért ő, miért pont az ő kisbabája volt erre ítélve? Sehonnan sem várhatott magyarázatot – a férje, aki az édesapám lett volna, az nő kezét fogva meredt a padlóra, a lelke helyén üresség tátongott. Csakhogy az ő lelke nem az éterben kalandozott, hogy meglelje a családját – Istentől kért magyarázatot a miértekre: hasztalan.

Tolószék, fiatal, fekete hajú, meggyötört nő mögött lépked a párja, amint tolja a kedvesét. Fehér anyagok a reggeli napsütésben, melengeti az arcukat a cirógató sugár, de ők nem érzik a meleget, csak az ürességet, ők nem látják a jövőt, csak a gyászt, nekik nincs fehér és színes, csak szürke és fekete és fekete és szürke. Fiatal nő kezében apró test, hímzett pólyába csavart, bugyolált gyermek, aki hangtalan és akinek a szíve nem dobban, mert csak műanyagarca és műanyagmosolya van, mégis a nő keze időről időre végigfut a játék baba arcocskáján, s még szinte a bőr puhaságát is érezni véli, hiszen érezni akarja.

A Sors már csak ilyen kegyetlen: elvesz attól, aki szeretne és aki vágyik rá…

…S ad annak, aki gyűlöl és képtelen a szeretetre, ad annak, aki nem akar.

Néma sikoly, apró kézmozdulatok és menekülés, de nincs megmentés: kegyetlen pusztítás, rombolás, egy emberi test megcsonkítása és végleges meggyilkolása, csak azért, mert rosszkor jött, csak azért, mert ő nem ezt akarta.

A lélek a halál pillanatában megvilágosodik, s minden addigi fájdalmát ismételten megéli – szempillantás alatt távozik a testből, amiben élnie kellett volna, majd néhány percig felülről szemléli egykori jelenjét.

Utolsó kérdések, de mindenre igen a válasz, a lelkiismeret elfojtása és elhallgattatása – nincs más, csak bánat. Hideg, hűvös orvosi szék, jeges, ezüst eszközök, amik hangosan kutatnak a gyermek teste után, hogy eltüntessék az árulkodó nyomokat.

Gyertek, ha hallatok engem,
Fénylő felhők keressetek az éterben,
Gyilkos ezüst borul testemre,
Nincs menekvés, nincs felnőttkor –
Végső hullás a romba döntés perceiben

Anya? Anya, mondd meg nekem, miért nem szeretsz engem? Anyukám? Hiszen hozzád jöttem, belőled lettem, miért nem kellettem neked? Anyukám! Nem hallod, hogy csak érted kiáltok, hogy szükségem van az ölelésedre? Édesanyám! Nézz a felhőkre és lásd az igazságot, halld meg gyermeked hangját!

Sötét utcára hull a halk eső,
Könnyezik az égbolt,
Gyermekhang az éterben –
Értelmetlenség az emberi lelkekben

Csinosan fésült haj, gondosan ápolt körmök, feslett erkölcsök – tűsarkú vörös cipellőben táncolt be a vékony, elkeseredett nő a rendelőbe, majd alig húsz perc múlva nagy, elégedett mosollyal az arcán hagyta el a helyiséget, nem is sejtve, hogy leendő gyermeke lelkének hangja boldogtalanul visszhangzik az éterben, édesanyja nevét kiabálva, aki kitaszította őt testéből, elengedte a kis kezeket és lemondott a Csodáról.

De a Sors, az Élet már csak ilyen kegyetlen, anya: ad annak, akinek nincs, és elvesz majd attól, akinek lehetett volna. Ne feledd, mit tettél, anya.