Digian

A gép olyan simán szállt fel, hogy észre sem vettem, pedig alig tudtam legyőzni a fájdalmamat. Londonba utaztam. Életemben először és egyedül – de Sándor ígéretét „kellett” teljesítenem.
Hirdetés
Behunyt szemem mögött egyre élesebben rajzolódott ki szerelmem kedves, vékony arca, nagy, ragyogó kék szeme, amelynek minden színváltozását oly jól ismertem. Szinte gyermekkorunktól ismertük és szerettük egymást. Együtt érettségiztünk és együtt bújtunk össze ügyetlenül és gyakorlatlanul a háromnapos sátoros kiránduláson, hogy egymás karjában végre megismerjük a gyönyört.
A nyolcadik házassági érfordulónkra készülődtünk. Az én ajándékom egy márkás karóra volt, amire Sándor annyira vágyott. Félhavi fizetésem ment rá, de nem bántam. Éppen nekifogtam, hogy elkészítsem kedvenc almás pitéjét, amikor csöngettek a bejárati ajtón. Ajtót nyitottam, egyenruhás rendőr állt előttem.
– Ön Halmos Sándorné?
– Igen. Miben segíthetek? – kérdeztem gyanútlanul.
– Rossz hírt hoztam. A férjét, súlyos országúti baleset érte. A mentők már elszállították…
A következő néhány óra maga volt a pokol. A műtő előtt rohangáló köpenyes alakok sejtették velem, hogy nagyon nagy baj van.
Amikor végre kinyílt a műtő ajtaja, kitolták az én Sándoromat. Hatalmas kötés volt a fején. Arca szinte eltűnt a csövek és az oxigénmaszk alatt. Karjába-lábába infúzión keresztül csöpögött valamilyen folyadék.

Végre beengedtek Sándor mellé, spanyolfalat kerítettek körénk. Leültem és a kezembe fogtam jéghideg kezét, csókjaimmal próbáltam felmelegíteni az ujjait.
– Sándor, ne hagyj itt! Szeretlek, szükségem van rád. Még hosszú évekig egymás mellett kell élnünk. – Görcsösen suttogtam, hitet, lelket öntve szerelmembe.
A könnyem az arcomról Sándor kézfejére, onnan a hófehér lepedőre csorgott. Hirtelen éles, sípoló hangot hallottam. Odanéztem, és egyenes vonalat láttam a kijelzőn. Elájultam.

Amikor magamhoz tértem, hirtelen nem tudtam, hol vagyok.
– Szabolcsi doktor vagyok. Én operáltam a férjét – mondta a mellettem álló orvos. – Őszinte részvétem, asszonyom. Az az egyenes vonal, amit a kijelzőn látott, az agyhalált jelezte… De egyes szervei még életképesek. A szívműködést, a légzést a rákapcsolt gépek egy ideig még biztosítják, de nem tudni, mennyi ideig. Arra kérem, adja a beleegyezését a férje ép szerveinek átültetéséhez az arra rászoruló sürgős esetekhez. Tudom, hogy nagy sokkot jelent ez az ön számára, de életeket menthetünk meg a férje segítségével. Kérem, a nagy fájdalma mellett gondoljon erre, és írja alá a beleegyező nyilatkozatot!
Csak inteni tudtam, hogy hagyjon magamra a gondolataimmal. Szóval, Sándor még nem teljesen halott. Mégis úgy gondoltam, hogy az édesanyját, a nagyon vallásos mamit is tájékoztatnom kell. Visszatámolyogtam Sándor szobájába. A gépek még működtek, de idegen, mozdulatlan test feküdt az ágyon.
– Mami? A kórházban vagyok Sándornál…
– Meghalt? – jött az első kérdése. – Tudod, olyan szépet álmodtam róla.Még kisfiú volt és a húsvéti nyuszit kergettétek a kertben.
– Nem, mami, még nem, de végzetes autóbalesetet szenvedett… Mami, tudod mit jelent az agyhalál?
Zokogva szólalt meg.
– Tudod, Sándorkámmal már beszéltünk egyszer erről. Nem kívánná az ilyen „életet” – mondta és letette a kagylót.
 Ekkor jött be Szabolcsi doktor két másik orvossal.
Tallós doktor a vállamra tette a kezét.
– Tudom, nagyon nehéz most döntést hoznia. De van itt egy betegünk, aki vesére vár. Fiatal nő, egy kisgyermek édesanyja, neki az életet, a családjának az édesanya megmentését jelentené a férje veséje.
Lassan felfogtam szavai értelmét. Istenem, egy kisfiú! Ó, mennyire vágytunk, vártunk mi is egy kisgyermekre. Néztem egyetlenem kísértetszerűen fehér arcát, összeroppant gyönyörű testét. Tudatára ébredtem, ez már nem ő. Nincs kinek ajándékoznom az áhított karórát…
– Kérem, adják ide azt a papírt!

Aláírtam életem legnehezebb döntését, majd egy búcsúcsókkal, könnyek között suttogtam:
– Isten veled, szerelmem! Bocsáss meg nekem, de biztos vagyok benne, hogy te is ezt tennéd az én helyemben…
A folyosón az ápolónő kis dobozkát és egy levelet adott át nekem.
– Ezt találtuk férje összetépett, véres zakójának a zsebében.
A folyosói padra kuporodva zokogtam, a kis csomagnak és a borítéknak is Sándor-illata volt. A levél még őrizte keze nyomát, az utolsó üzenetét:
„Kedvesem! Annám! Szeretlek, csókollak a házassági évfordulónkon. Annak idején nem tudtunk nászútra menni Londonba, de idén ősszel feltétlenül elviszlek a ködös Albionba. Ezt megígérem neked.”
A dobozban aranyláncon kis szívecske lógott. A hátoldalán ötvös véste füzér között a betűk: Anna örök. A szívecskét ki lehetett nyitni, benne két mosolygó fiatal arc, Sándoré és az enyém.

Kedves utasaink! Hamarosan elhagyjuk Prága légterét és körülbelül negyvenöt perc múlva megérkezünk London Heathrow repülőterére. További kellemes utat kívánunk! – ébresztett fel gondolataimból az utaskísérő hangja. Még mindig szorítottam a kis szívecskét, amit a temetés óta soha nem vettem le a nyakamról.
– Bocsásson meg, hogy megszólítom, de már jó ideje nézem azt a kis medaliont, amit szorongat. Hol vette? – Csodálkozva néztem a mellettem ülő férfira, aki így folytatta: – Tudja, ötvös vagyok, és ez a kis ékszer annyira ismerős nekem… A fiatalembernek nagyon sürgős volt, hogy időre elkészüljek a véséssel.

– A férjemtől kaptam a házassági évfordulónkra – mondtam neki.
– Igazán? Talán akkor ez lesz az?
Szimpatikus volt a férfi, ezért levettem a nyakamról és kinyitottam a szívecskét.
– Itt vagyunk mind a ketten. Sándor és Anna!
Izgatottan felkiáltott:
– Ő az, persze hogy ő… – azzal a mellette ülő hölgyhöz fordult. – Nézd csak, angyalom, ez az én munkám itt. Bocsásson meg, be sem mutatkoztam. Brattner Zsigmond vagyok, ő pedig Anna, a feleségem. Sokáig nem engedték az orvosok repülőre szállni, mert veseátültetésen esett át és biztosra kellett menni, hogy szervezete befogadja a donor veséjét. De most már minden rendben van.
– Szeretném tudni, milyen veseoperáción esett á, és mikor a kedves felesége? – kérdeztem dobogó szívvel.
– Legjobb, ha erről ő mesél – dőlt hátra a férfi, hogy a szűkös ülésen a felesége közelebb hajolhasson hozzám.
– Anna vagyok.
– Én is – azzal egymásra mosolyogtunk.
– Másfél évvel ezelőtt kerültem a baleseti kórházba, súlyos veseelégtelenség miatt. Megállapították, hogy az én vesém menthetetlen és csak átültetés segíthet rajtam. Éppen akkor hunyt el valaki, ő volt a donor. Neki köszönhetem az életemet. Ő adott vissza a családomnak és a kisfiamnak, aki minden este imádkozik érte, mielőtt álomba merül.

Ennyi elég volt. Nem mertem, nem tudtam tovább kérdezősködni, de hirtelen nyugalom öntött el. Éreztem, hogy Sándor, az én régi Sándorom átnyúlt hozzám az időn át, és azt suttogta, jól cselekedtem.